Biztos a hőség ment az agyamra, mert olyan baromságot álmodtam, amit még álmomban sem gondoltam volna. Az SZDSZ utolsó gyűlésen jártam a fiammal (jaj nekem, ha ezt a gyámhatóság is olvassa), amikor észrevettem Uj Pétert, aki egy fotelban terpeszkedett. Megszokottól eltérő haj- és ruhaviselete (egyszínű ing!) arra engedett következtetni, hogy próbált inkognitóban maradni, ő se egy nagy SZDSZ-gyűlésre járó típus, de az utolsón (vajon miből gondoltam, hogy ez az utolsó?) ott akart lenni, így csak vigyorogva biccentettünk egymásnak, nehogy lebukjon a hangja miatt. Az álomból a következő snitt az, hogy egy nagy kanapén ülök valami ismeretlen, de bizonyára fontos funkciót betöltő párttag mellett, akit egyszer csak lerohan a sajtósok hada, kamerák, reflektor, mikrofonok, minden. Egyik riporter megkérdi tőle:
- Mik a tervei, hogyan tudja kivezetni az SZDSZ-t a válságból?
A párttag erre elkezdett valami langyosat nyilatkozni, mire bennem annyira felment a pumpa, hogy eléje ugrottam, és belekiabáltam a kamerákba, hogy "sehogy, a vak is látja, hogy az SZDSZ-nek vége, kaput, ennek a pártnak reszeltek, barmok!".

Ez egy unalmas, fikázó és szakszerűtlen írás (rossz nyelvek szerint ha ezek közül kettő stimmel, azzal már Index címlapra lehet kerülni). Ha Önök nem kedvelik az ilyesmit, kattintsanak máshová.

Magamról annyit, hogy nem vagyok tagja az Igazgatótanácsnak, csak az Informatikai Albizottság szakmai elnökhelyettesének vagyok a főtanácsadója. Bár már ebédeltem együtt a Főtitkárral, sőt, egy éjfélbe nyúló borkóstoló alkalmával magával az Igazgatótanács Elnökével meséltünk egymásnak kissé felfokozott hangulatban inkorrekt zsidóvicceket, nem vagyok benne a pixisben, de még csak az átlagosnál tájékozottabb sem vagyok, sőt. Lehet, pont ezért írom én ezt a cikket, nem nyomaszt a téma alapos ismerete. Tulajdonképpen bármely érettségizett újságolvasó is megírhatta volna, csak a többieknek kicsit több eszük van annál, mintsem ilyen balgaságokkal múlassák a drága időt.

Valmikor a rendszerváltás tájékán, az első szabad választások előtt pár napig ment egy nagyon vicces sorozat a televízióban: estéről estére nagyjából minden induló párt kapott 5 perc időt, hogy a választópolgárok megismerkedhessenek a programjukkal. Először itt találkoztam az SZDSZ-szel. Nem tudom, kit raktak oda beszélni, de üde színfolt volt mondjuk Torgyán Józsefhez képest.

Rájuk szavaztam, máskor is, egészen addig.

Egy startupoknak szóló kiadványban olvastam, hogy a befeketetőket nemcsak az üzleti terv meg a termék érdekli, hanem a dolgozók is, sőt: főleg. Ugyanis ők fogják megtervezni, elkészíteni, marketingelni és eladni a terméket. Mindent ők fognak csinálni, ők a cég. És ha a dolgozókkal baj van, azon nem tud segíteni sem üzleti terv, sem pénz.

Mi úgy gondoltuk, hogy az SZDSZ sosem fog közösködni a Kádár-rendszer működtetőivel. Egyszerűen másik galaxisban élnek. Lehet, hogy nem rossz az MSZP "terméke", de az embereiket nem szerettünk volna többet pozícióban látni, soha nem akartunk venni tőlük semmit (használt autót, ugye). Ezért is volt óriási meglepetés az MSZP-vel történő koalíciókötés. Ráadásul nem valamiféle kényszer szülte kompromisszumos megoldás volt ez, hanem igazi szerelmi házasság: az MSZP-nek az SZDSZ nélkül is megvolt a stabil többsége a Parlamentben. Nem kell nagy politikai elemzőnek lenni hozzá, de az SZDSZ ezzel a lépéssel lenullázta magát, nem azért szavaztunk az SZDSZ-re, hogy Horn Gyula legyen a miniszterelnök - innentől többé nem is szavaztunk rájuk.

Divatos szóhasználattal élve, koalíciókötés az MSZP-vel: epic fail.

De ha még kormánypártként elértek volna bármit is. Valami trükköt kitalálhattak volna teszem azt arra, hogy 100 Ft nettó munkabér ne 245 Ft-ba kerüljön (lehet, hogy tévedek, de nagyságrendileg stimmel). Tehettek volna valamit mondjuk esélyegyenlőség témában, mert az kissé sovány eredmény, hogy a cigányokat újabban romáknak nevezzük. Az se lett volna rossz, ha korrupció tekintetében nem előzik be az MSZP-t (ami azért szép teljesítmény, ha kizárólag a sportértékét nézzük).

Akit esetleg a fentiek még nem riasztottak el, azoknak ott volt a bámulatos hirtelenséggel pártelnökké lett Kóka, akinek egyrészt az üzleti múltja a baj (nem írjuk azt, hogy nyilvánvaló korrupciós ügyei, mert abból csak a probléma van), másrészt meg - ez is szigorúan szubjektív vélemény - az arca a baj, az arc a baj.

Ja, majdnem kimaradt: Demszky.

És még innen is volt lejjebb. Retkes Attila, az utolsó pártelnök nem kevés vidám percet szerzett a közönségenek. Először is, megválasztása után 18.66 másodperccel úgy beszólt Kókának, hogy az erre vágott arckifejezést teszik be onnantól a képszerkesztők a lexikonok priceless szócikkéhez illusztrációként, aztán meghirdette a korrupció elleni harcot, persze annak a környezettudatos, szelektív fajtáját. Az ebből kipattanó termékeny diskurzus később ujpéteri értelemben vett látványos öntökönszúrásba fordult, tudniillik kiderült, hogy nem 150, hanem csak 50 milliót osztott ki gyakorlatilag saját cégeinek Retkes, ami ugye mindjárt más, nem is szólva, ha az a pénz a pályázó cégnek kell a működéshez. (Büszke vagyok, hogy egy barátom fente élesre azt a bizonyos kést. Pedig nem akarta, de Retkes elkezdett vitázni vele, és így egyre több minden derült ki, pontosodtak az összegek, Retkes még több magára nézve terhelő ökörséget nyilatkozott stb.).

Innentől már tényleg nincs épeszű ember, aki az SZDSZ-re szavazna (vonatkozó Retkes-poén: a héten sokan be is léptek a pártba).

Na, hát ennyi. Elég laposra sikerült ez a poszt, és az az öröm sem olvasható ki belőle, amit számomra az SZDSZ politikai életből való eltűnése okoz, de legalább kiírtam magamból, köszönöm, hogy elmondhattam.

Ha amerikai forgatókönyvíró lennék, azt írnám happy end gyanánt, hogy legalább volt egy párt, amelyikre nyugodt szívvel szavazhattunk egy ideig, de ez nem igaz. Nincs ilyen párt, nem is volt. Jóccakát.