a széles néprétegek igényeinek mindenekelőtt való kiszolgálását szem előtt tartva nem használok majd nagy kezdőbetűket és néha egybeíroma szavakat. köszönöm nzangának a hízelgő felkonfot és üdvözlök minden kedves olvasót! csapjunk a lecsóba!

tegnap reggel a tilos rádió zepik i masni! című műsorában a védegyletes schiffer andrás vendégként a "jövő nemzedékek ombudsmana" elképzelésről beszélgetett a műsorvezetőkkel. (itt olvasható egy a témában megjelent publicisztikája.) én az ezzel kapcsolatos gondolataimat a műsorban betelefonálóként már elmondtam, úgyhogy ide ahhoz képest nagyjából semmi újat nem fogok írni.

libertariánusként, a piacgazdaságba, mint az individuális szabadság és felelősség eszményének legletisztultabb manifesztációjába vetett mély hitemnél fogva, nehéz helyzetben vagyok most, mert ez a gondolkodás és attitűd mindig ingoványon érzi magát egy kicsit, ha a diskurzusba bekerül a közjó fogalma, főleg ha a közjó olyan elemeiről esik szó, melyek széles konszenzus talaján állnak, mégsem születnek meg spontán, vagy csak kis valószínűséggel. ez nem jelenti azt persze, hogy még egy büszke libertariánusnak se lennének határozott elképzelései például a közjószágokról, vagy általában a társadalmi, intézményesített felelősségvállalásról, annak szükségéről és jelentőségéről. hogy ne számolna teszemazt szociális vagy méginkább ökológiai szempontokkal, avagy ne látná be, hogy a társadalom és főleg a piac organikus szerveződése bizonyos jól körülírható esetekben kiegészítésre szorul egy kis társadalommérnöki lendülettel, amely rajzasztalon vonalzókkal és körzőkkel vázolja fel a közjót. a saját értelmezésemben ennek a fajta társadalmi felelősségnek akarna intézménye lenni a "jövő nemzedékek ombudsmana", mely arra hivatott, hogy az önszerveződésből fakadóan szűkős időhorizonton túllátva, bizonyos társadalmi kérdésekben a döntéshozatalt megtámogassa a hosszútávot, a jövőnket érintő plusz szempontokkal. ezek természetükből fakadó módon leggyakrabban ökológiai szempontok, de a műsorban az épített környezet vagy a közlekedés ugyanúgy szóbakerült.

számomra jellemző példa (amit a műsorba betelefonálva is elmondtam) az ember és csoportjai hosszútávú gondolkodására az ún. y2k probléma és annak kezelése. szerintem bátran mondhatjuk, hogy ez egy játékelméleti modellszituáció. a számítógépes rendszerekben lapuló "kétezerév" problémával az emberiségnek már akár az 1970-es években volt módja és alkalma szembesülni, ennek ellenére ebből az 1990-es évek második felében vált slágertéma, és ami fontosabb, a nagyvállalatok költségvetéseinek jelentős és kiemelt tétele. miért? mert az a vállalat, amelyik úgymond időben, tehát akkor, amikor még kisebb ráfordítással orvosolhatta volna a hibát, az ehhez csak olyan erőforrásokat tudott volna igénybevenni, mely erőforrásokat olyan területekről lett volna kénytelen elvonni, amely területek közvetlen hatással voltak és vannak a cég versenyképességére - röviden, aki ezzel a problémával elkezd foglalkozni, az az adott pillanatban versenyhátrányba kerül azokkal szemben, akik nem foglalkoznak vele. hogy egy nem túl frappáns példával is megvilágítsam, ezegy hasonló szituáció ahhoz, amikor egymással szembe száguldva azt játszuk, hogy ki rántja el végül a volánt. ez egy verseny, amit az nyer, aki minél később kezd el úgy foglalkozni az y2k kérdéssel, hogy még meg tudja oldani, persze ésszerű kereteken belül mozgó ráfordítással. mivel a befektetéseknél kizárólag figyelembevett hozam és kockázat mértékének számításakor a hosszútávú kockázatok becslése az időlépték növelésével rohamosan bizonytalanodik, így az 1970-es években nehezen lehetett volna pusztán azzal a ténnyel, hogy egy vállalat foglalkozik az y2k-val, hatást gyakorolni annak részvényárfolyamára - nem így pár évvel 1999. december 31. előtt. a vállalat várható nyeresége viszont - mely a csak nagyon hosszútávon megtérülő y2k-s ráfordítások okán nyilvánvalóan csökken - az adott pillanatban nagyon is befolyásolja a tulajdonosok zsebében lévő pénz mennyiségét. ha összegezzük viszont a kilencvenes években a világon y2k-ra költött pénz munka energia mennyiségét, és ezt összehasonlítjuk azzal a mennyiséggel, ami a hetvenes években a probléma megoldása által igényelt ráfordítást jellemzi, szinte biztosan megállapíthatjuk, hogy a végeredményt tekintve rosszabbul jöttünk ki.

a fenti egy analógia, a részleteivel csak addig foglalkozzunk, amíg ezek a részletek ezt az analógiaként való jólfunkcionálást érintik, ne tovább! ha az eredő típusú hosszútávú gondolkodásnak és cselekvésnek egy lényegi jellemzőjét, egy igazi korlátját értük tetten a fenti példával, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy nincs-e valóban szükség arra, hogy egy társadalom ne bízza a láthatatlan kézre ezeknek a szempontoknak a megjelenését, mitöbb explicit módon érvényesítse azokat, sőt, intézményesítse ezt az újfajta felelősséget. önmagában, a realitásokat figyelembe véve, nem lep meg egy olyan intézmény gondolata, melynek léte és működése nem jelenvaló társadalmi igényekre reagál és reflektál a viszont nagyon is mindenkori adófizetők pénzéből - számtalan ilyen kezdeményezés létezik. jómagam mint libertariánus számára viszont nemtud nem paradox lenni ez a tulajdonság. nem tudom elhessegetni azirányú kételyem, hogy a fenti analógia nem sokkal inkább annak fényes példázata, hogy elméletileg lehetetlen egy közösségben, egy vállalatban, egy társadalomban, egy piacon a hosszútávú gondolkodás és cselekvés megjelenése bizonyos nagyon is szűkős korlátok nélkül, és egy ilyen "jövő nemzedék ombudsmana" típusú intézményesített felelősségvállalás, nem önbecsapás-e végső soron, egy újabb közpénznyelő sóhivatal, vagy ami rosszabb, a korrupció újabb melegágya. és ami a lényeg, nem a piac valószínűsíthető, viszont indokolatlan korlátozása-e, amely piackorlátozásoknak közös jellemzője, hogy a mindenkori adófizetőkre nézve nagyon is jól kimutatható negatív hatásai vannak.

végül pedig egy gondolatkísérlet (amit szintén elmondtam a telefonban tegnap). milenne ha az amúgy megnyugtatóan harmonikus képbe állandóan és bosszantó módon bezavaró externáliákat felszámolnánk oly módon, hogy mindennek találnánk egy tulajdonost? adjuk magánkézbe a levegőt, a vizet, a tájat, és adjuk magánkézbe a jövőt is! mondjuk adjuk el jó pénzért a húsz év múlva kezdödő jövőt egy vállalatnak, amelytől aztán, húsz évvel később, évente visszavásárolhatjuk azt, ahogy halad az idő előre, és ezért az minden újévkor benyújthat egy számlát az államnak. a jövő tulajdonosa minden olyan döntésért, mely a tulajdonát bármilyen módon, de negatívan érinti, szintén számlát nyújthat be az adott döntéshozónak, legyen az egy felelőtlen állam, vagy például egy környezetszennyező nagyvállalat. nyilván a cég abban lenne érdekelt, hogy jó árat kérhessen az egyes évekért, ezért hajlandó lenne pénzt és munkát áldozni arra, hogy mondjuk a 2052-ben élőknek egy tiszta levegőjű és ivóvizű 2052-öt adjon el. a 2052-ben élők egész biztosan jobban értékelnek egy szép és tiszta 2052-es évet, mint a 2006-ban élők - és ez a közvetlenebb érdekeltség nyilván akár pénzben (sok pénzben) is manifesztálódhat. menjünk mégtovább: vigyük ezt a céget a tőzsdére, és babakötvény helyett az állam vásároljon szociális támogatásként future inc. részvényeket az újszülött polgárainak.

abban a félévben, amit összesen töltöttem felsőoktatási intézményben mint diák, volt egy matektanárom, aki mindig azt mondta nekünk "bevezetés a matematikába" gyakorlatokon, amikor jónehéz feladatok fölött izzadtunk, hogy írjuk minden szám mögé azt, hogy Ft, és meglátjuk, hogy sokkal könnyebben fog menni.