valószínűleg minden (ismétlem: minden) projekt valamelyik különösen pezsgő életszakaszában eljön az a kollaboratíve és participatíve, tehát 2.0san meghitt pillanat, amikor mindenki tudja. tudja a mindenható megbízó, tudja a gondterhelt menedzser, tudja az intelligens tervező, tudja a kishangya megvalósító, tudja a minőséget kordonnal és vízágyúval biztosító, még a portás és a takarító is tudja: a projekt (alprojekt/task) eredetileg kijelölt határidejére, ha beledöglenek sem lesz semmi (pedig a dögléstől mindenki elég távol áll) olyan, ami alapján az adott cucc készre lenne jelenthető. sőt.

nemcsak ezt tudja mindenki, hanem azt is, hogy mindenki tudja, hogy tudják, hogy mindenki tudja. a konyhában ravasz összekacsintások, a folyosón fanyar elszólások a projekt célkitűzéseit, vidám, röhögcséges pillanatok a határidőt, realista jellemzések a projektben résztvevők kompetenciáját illetően. és persze az össznépi totó: mikor lesz az új határidő kitűzve? nodeviszont. ha egy pillanatra bekukkantunk a következő aktuális össznépi statusmeetingre, biztosak lehetünk benne, hogy határidőmódosításról egy büdös szó nem esik. ebből a szituációból kiindulva adódnak a nap álnaiv álköltői kérdései:

1. mi az oka annak, hogy együtt dolgozó emberek egy adott csoportja közösen képtelen az őszinteségre?

2. vajon melyik az (az adott határidő előtti) legutolsó pont, amikor végül a józan ész diadalmaskodik a kollektív vakság felett? (és miért?) s.k.