súlyos teherként tornyosodik társadalmunk egén, ezért ezt a gordiuszi csomót nem akarjuk huszárvágással lesöpörni az asztalról, hanem miután élénk színekkel feldobjuk a problémát, kétségbeesett költői kérdést intézünk a kérdésre fogékony polgárok felé.

egyfelől ismert a társadalmi-gazdasági összefüggés, amely erősen leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy ha többet dolgozunk, több pénzt is keresünk, na jó, fordítsuk át, így talán kevésbé naív, és az igazságtartalma is magasabb: ha kevesebbet dolgozunk, kevesebb pénzt keresünk,

másfelől tíz gyermekpszichológusból tíz javasolja, a társadalom ha nem is elvárja, de erkölcsileg támogatja, és nem utolsósorban az egészséges lelkületű szülői-nevelői szerepet vállaló ember már csak belső késztetésből kifolyólag is törekszik arra, hogy minél több időt töltsön el gyermekével,

tehát nagyjából abból lehet választani, hogy az utódnak megvan mindene, de hétközben apával csak a jóéjtpuszik alkalmával találkozik, vagy pedig szerényebbek a körülmények, de délután apával megy a játszótérre illetve írja a leckét.

csak kutyafuttában említjük, hogy

• minél több a gyermek, annál inkább;
  
• sok apának nincs vagy nagyon szűk a mozgástere (ha meggebed, sem fog többet keresni vagy ha nem túlórázik, kirúgják) ;
• ritkább változat, ám nem hagyhatjuk a számításból kifelé az anyahiányt (tessék újraolvasni a szöveget úgy, hogy replaceall "apa" with "anya");
• létezik a problémának szintén kevésbé gyakori, ám jóval reménytelenebb egyedülnevelős változata.

mikorra érjen haza a dolgozó szülő? ötre? hatra? költözzünk-e pár év múlva családi házba? elmenjünk-e hétvégén mozi után mekibe? kell-e notebook egy középiskolásnak? horvát tengerpart vagy tápiószecső? alsó-középkategóriás autó vagy bkv-bérlet? mikor mondhatjuk el, hogy a legjobbat nyújtjuk a gyermeknek?